Beszámoló – Orfű Spartan Beast & Sprint (2020.06.27-28.) 2. rész

Beszámoló – Orfű Spartan Beast & Sprint (2020.06.27-28.) 2. rész

Ragadjuk hát ismételten magunkhoz beszámolóm cselekményének fonalát, amely ott folytatódik, hogy elrajtoltunk.

Az első akadály, a 152 cm-es fal (5 ft wall) felett gazellamód szökkentünk át. Éreztem amint a gépezet mozgásba lendült, ami jól is jött, mert az akadály után jött is a hegymenet. A lendület egészen a 3. akadályig maradt töretlen, amikoris jött a balance beam, ami még soha nem sikerült. Az ember nem is gondolná, hogy milyen nehéz végigegyensúlyozni egy vékony gerendán, amíg nem próbálta. Persze az esélyeiden nem javít, ha kifinomult egyensúlyérzéked annyi, mint egy részeg csatalóé. Egyébként meg, egy bölcs Önkéntes egyszer azt mondta, „a burpee meglátszik rajtatok, az akadály nem”, szóval tekinthetném akár úgy is, hogy arra jutottam, miért is hagynék ki 30 burpeet a tűző napon, ha cserébe a hátralévő távot bedurrant mellizmokkal tehetem meg… 😀

Innentől ismét egy magasabb fokozatra kapcsoltam és az elkövetkező 4 akadályt (monkeybar, 6 ft (183 cm) wall, invert wall, stairway to Sparta)  a távval együtt bedaráltam. Ezek után visszaérkeztünk a versenyközpontba, ahol régi cimborám, a dárda várt rám.

Eddigi spartan „karrierem” során kialakult bennem egy állandósult szókapcsolat, ez pedig „a k#&v@ dárda”. Úgy gondolom ez nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen sokunk köszönhet már ennek az akadálynak egy kellemes harmincast. Csak úgy mint mindig, most is nagyon gonodsan rákészültem: madzagot kibogoz, kordonon belül precízen elhelyez, dárda súlypontját megkeres, majd célra tart és azért hajítás előtt biztos, ami biztos egy mély levegő, végül szép ívesen mellé, mintha csak ez lett volna a feladat. De egy valami biztos, ha egyszer betalálok, akkor onnantól az a nap piros betűs ünnep és munkaszüneti nap lesz a naptáramban. 😀

A verseny ezt követő szakasza igazi csemege volt számomra. Zömökebb, izmosabb testfelépítésem előnyt jelent minden olyan akadálynál, ahol valamilyen súlyt kell húzni, vagy épp cipelni. Így felcsillant a szemem, amikor megpillantottam a homokzsákokat. Ekkor szembesültem az orfűi hétvége egy újabb meglepetésével. A korábbi, homokkal megpakolt, szájánál elkötött, szimpla, fehér zsákokkal ellentétben, most standardizált, strapabiró borítással ellátott palacsinta zsákok várták, hogy a perzselő napon elvigyük őket egy körre.

Ugyanilyen örömmel konstatáltam, hogy megújult a Z-wall és a Hercules hoist is, ahol szintén masszív, standardizált zsákok sóvárogtak azután, hogy felrántsuk őket az égig.

Miután kiélveztem Hercules énem tündöklését, a távolból egyszer csak megpillantottam „őt”, az én „bármit, csak ezt ne” akadályomat. Összeszorult gyomorral tekintettem fel a cunamiként fölém hajló Benderre. Habár ez már a sokadik alkalom volt, hogy sikerrel néztem szembe a pálya ezen démonával, mégis újra meg újra összeszorított fogakkal várom, hogy az akadály túloldalán tudjam magamat. Dehát pont ezért vagyunk itt…keressük a lehetőséget, hogy kilépjünk a komfortzónánkból. Ez csábít minket újra és újra a pályára, érezni akarjuk önnönmagunk meghaladását, tapasztalni akarjuk milyen érzés meghaladni fizikális teljesítőképességünk elképzelt maximumát és többként átszakítani a célvonalat annál, mint aki órákkal ezelőtt még a startvonalon várta, hogy újabb fejezetet véshessen életének történelemkönyvébe.

              

Fáradhatatlanul küzdöttem tovább azzal a bizonyos 21 km-es fenevaddal, amikor is szembetalálkoztam a balance beam kistestvérével, a slackline-al. Habár számomra új akadály volt, azt figyelembe véve, hogy milyen érzékkel esek le mindig a balance beamről, annyira nem éltem ezt a családegyesítést. Majd mikor már ott csengett a fülemben a „minden ötödiket hangosan számolod”, hirtelen azon kaptam magam, hogy éppen az akadály túlsó végén szökkenek a talajra. A tudat, hogy egy olyan típusú akadályt sikerült hibátlanul kiviteleznem, ami előtte sosem sikerült, mindenképp extra motivációt kölcsönzött a verseny hátralévő részére.

Mondanom sem kell, hogy a kivételesen meleg időjárásra tekintettel, akkor és ott egyikünk sem bánta a tófürdőt. Most kivételesen nem nyomta el az orfűi szirének énekét a vacogó fogsorom csattogása, nem úgy, mint Kazincbarcikán. 😀

A beasten végül 04:42:08 idővel értem célba, amivel összességében elégedett voltam, mert amellett, hogy a hosszú kihagyás ellenére a végére sem fogyott el az erőm, még a kazincbarcikai beastem idejére is sikerült 7 percet rávernem. Külön örültem, hogy valamilyen csoda folytán még a beast végén is a tenyeremen tudhattam a bőrt, annak ellenére, hogy a verseny utolsó szakaszán több akadálynál beszéltek arról, hogy a versenyzők többsége már tenyér nélkül érkezik meg. Sajnos ugyanez a talpamról nem volt elmondható, és már a táv első harmadában éreztem, hogy itt gondok lesznek.

Felvirradt a vasárnap reggel, ami egyet jelentett azzal, hogy már csak pár óra és ismét a startvonalon állva várhatom, hogy újfent a pályára engedhessem a bennem lakozó fenevadat. A szombati beasten szerzett, és kifakadt vízhólyagok a talpamon iszonyatosan fájtak, azonban egy vérbeli spártai harcos agya ilyenkor már azon pörög, hogy milyen sufnituning fogja lehetővé tenni, hogy legalább az aznapi verseny végéig életet leheljen a lábába. Mi más szolgálhatta volna jobban e célt, mint a futók WD-40 spray-je, a leucoplast és némi sebtapasz, ami megjegyzem kitűnően állta a sarat egészen a verseny végéig.

A sprint 6.5 km-t, 21 akadályt és 336 m teljes szintet tartogatott számunkra. A beast után szinte egy jóleső levezetésként éltem meg a vasárnapi távot. Csodával határos módon tegnapról mára megtanultam egyensúlyozni, így végre elmondhatom, hogy meghódítottam a balance beamet. Kár, hogy az univerzum ismét kifelejtette a dárdadobás képességét a segélycsomagból.

Azonban mindannyian ismerjük azt a különös érzést, amikor gyanúsan jól megy minden. Már lenyomtál egy beastet és immáron a sprintnek is az első harmadát taposod, de még mindig nem véreztél, nem estél el, és nem gurultál vissza 3-4 métert a felázott, sáros hegyoldalon az egyik hegymenetnél. Na ugye….nos, semmi nem tart örökké tartja a mondás, és a 4. akadálynál, a monkeybarnál az én tenyerem is megadta magát. Csak lábjegyzetben mondanám, hogy nagyon kellemes volt ezután minden egyes kézfertőtlenítés az egyes frissítőpontokon. 😀

A sprintet végül 01:43:31 idővel zártam, amivel szintén elégedett voltam és vagyok, pláne egy beast után és azzal a tudattal, hogy a hétvégén olyan akadályokat is sikerült leküzdenem, amelyeket előtte soha, valamint az újként debütáló akadályokkal is sikerrel néztem szembe.

Így a beszámolóm vége felé közeledve joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy mégis mi visz tovább mikor már mindened fáj, a tenyereden megtépázott a bőr és legalább 4-5 vízhólyag lüktetését érzed a talpadon? Erre egy idézettel felelnék: „A lelkem az, ami miatt futok tovább. A testem már kilométerekkel korábban azt mondta, adjam fel…”

De büszkén mondhatom, hogy fáradhatatlanul toltuk-nyomtuk és hősiesen megküzdöttünk a Mecsekkel és a perzselő napsütéssel. Hálával adózunk mindazok számára (önkéntesek, szervezők, katasztrófavédelem, mentősök…stb.), akik lehetővé tették, hogy hosszú idő után ismét hódolhassunk szenvedélyünknek.

Hát így éltem meg én az orfűi Spartan hétvégét. Biztos, hogy sokan, sokféleképpen éltük át a pálya által nyújtott élményeket, de kétség sem férhet ahhoz, hogy ez a verseny volt a falat kenyér a bennünk élő kiéhezett harcos számára.

Sporttársi üdvözlettel,

Balázs

AROO!! AROO!!

favouriteLoadingHozzáadás a kedvencekhez

Megosztom ezt a cikket

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük