A „school bullying”-tól a Spartan Race-ig 2. rész

Történetem elérkezett második felvonásához, így hát vegyük fel ismét a cselekmény fonalát ott, ahol legutóbb leraktam. Először is tegyük fel a kérdést – és most kicsit lépjünk ki a már korábban emlegetett osztályközösségből -, hogy vajon miként reagál a pszichéd a téged érő atrocitásokra? Vajon alappal bízhatunk abban, hogy ahogy az immunrendszer, mint szervezetünk védekező rendszere védi szervezetünket a különféle vírosukkal, baktériumokkal és testidegen anyagokkal szemben, akként pszichénk is rendelkezik egy saját védőbástyával? Válaszom – mely hangsúlyozom egyéni, szubjektív meggyőződésemen alapul – nemes egyszerűséggel az, hogy igen. Alkalmazkodsz…szép lassan megtanulsz észrevétlenné és szürkévé válni, hogy ha egy mód van rá az embereknek fel se tűnjön, hogy ott vagy. Ha nem vesznek észre, bántani sem tudnak. De a kaméleonok sosem lesznek forradalmárokká életük harcmezején.

Az első részben (apropó, ha még nem olvastad volna, akkor azt ezen a linken megteheted: https://www.royalclass.hu/a-school-bullying-tol-a-spartan-race-ig-1-resz/) már ismertetett körülmények erőteljes megfelelési kényszert indukáltak bennem. Bármit megtettem volna, hogy én is a közösség részének érezhessem magam. Ennek következtében már gyerekként elkezdtem L-es és XL-es méretű férfi pólókat, felsőket és a kelleténél nagyobb méretű, bő nadrágokat hordani, hogy ne látszódjon mi van a ruha alatt (pedig akkoriban az oversize stílus még nem élte reneszánszát :D). Annak érdekében, hogy megfelelően tudjam érzékeltetni az akkori helyzetet megjegyezném, hogy az akkortájt hordott ruhák még most, 88 kg-os, 184 cm magas, sportos testalkatú felnőttként is nagyok lennének rám.

Az általános iskolai évek alatt szerzett gátlások és az önértékelésemen ejtett sebek a gimnazista élet megkezdését sem könnyítették meg. Habár tudtam, hogy az új környezet és új emberek egyben új lehetőségeket is hordoznak magukban, az addigra kialakult introvertált, észrevétlenségre törekvő személyiségem nem engedte, hogy kibontakozzak. A gimnázium megkezdésétől számítva majdhogynem 1,5 év kellett, hogy az életemben már oly régóta vágyott változás megkezdődjön. A fogyásra és életmódváltásra tett éveken át tartó sikertelen kísérletek sora végül meghozta eredményét. Az egész egy általam, esetlenül felépített, de annál elszántabb diétával kezdődött. Amellett, hogy a diéta eredményeképp 12 kg feleslegtől sikerült megszabadulnom, a serdülőkor is a segítségemre sietett és rövid idő alatt számottevő mértékben növekedtem. Ezek összességében egy sokkal esztétikusabb megjelenést biztosítottak. 🙂 Ezzel párhuzamosan, kezdtem egyre jobban kitárulkozni, amire a környezetem is kezdett felfigyelni. Az emberek hosszú idő után elismerően kezdtek megnyilatkozni az átalakulásom kapcsán, így életemben talán először kortársaim részéről pozitív visszajelzések kezdtek érkezni.

Így kezdett az egészségtudatos életmód egyre inkább bekígyózni az életembe, és vált egyre inkább a mindennapjaim részévé. A pozitív élmények és változások pedig kitartásom alapjául szolgáltak. De ez még csak az út eleje volt, amelyre csak igen hosszú keresés után leltem rá. Saját példámmal tudom igazolni annak a mondásnak létjogosultságát, hogy aki egyszer duci volt, lélekben mindig az marad. Nyilván rengetegen éljük komplexusokkal átszőve mindennapjainkat, így a legtöbbünk számára nem ismeretlen az a frusztráló érzés, ami a tükör előtt állva kerít hatalmába. Perfekcionista énünk minduntalan a tökéletességet hajszolja és ezzel örökösen szembesítjük magunkat azzal, hogy mennyire nem tudunk megfelelni saját elvárásainknak. Ebből csírázik aztán az a torz meggyőződés, hogy ha önmagunk elvárásait sem tudjuk meghaladni, mégis miként lennénk képesek megfelelni környezetünk számára?

Tehát túl azon, hogy 18 éves koromra mondhatni teljesen ledolgoztam a súlyfeleslegem és a sport is az életem szerves részévé vált – az érettségit követő időszakra már rendszeressé vált a heti 4 súlyzós edzés -, a gátlásaimmal is le kellett számolnom. Ez utóbbi azonban sokkal nagyobb erőfeszítést és kitartást igényelt és igényel mind a mai napig, mint a testi átalakulás. A test relatíve könnyen formálható, a lélek nem. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a belső énképünket piszkosul nehéz hozzáigazítani külső megjelenésünkhöz.

A következő részben olvashatsz arról, hogy miként értékeltem át önmagam, milyen rendeltetés jutott ezen időszakban a családnak, és hogy személy szerint hol látom a szülők szerepét ebben a sokakat érintő élethelyzetben. Bíztosíthatlak, hogy nem csak érintett olvasóként, de szülőként is tanulságos résszel készülök nektek 🙂

Sporttársi üdvözlettel:

Balázs

Kiemelt kép forrása: https://wallpaperaccess.com/300

Hozzáadás a kedvencekhez