A másfél lábú sztori – II. rész

A blogom első részében részletesen beszéltem az útról, amit az első kör kemoterápiáig megtettem. Ha lemaradtál volna, akkor itt olvashatod: https://www.royalclass.hu/a-masfel-labu-sztori-i-resz/

Mikor meg kellett tervezni a kezelések forgatókönyvét, teljes bizonyosággal hittem abban, hogy ez egyszemélyes meló lesz. Az addig eltöltött 3 év Angliában megtanított arra, hogyan kaparjam ki magamnak azt a bizonyos gesztenyét. Ezt a tervrajzot a kezelő orvosom húzta keresztbe, mikor kijelentette, az első 6 kezelésnél kötelező módon, kell, hogy legyen velem valaki, mint felvigyázó, főként az éjszakai komplikációk elkerülése érdekében.

Jogosan tevődik fel a kérdés, hogy miért nem utaztam haza, és miért nem itthon, a szeretteim körében szálltam harcba „El Tumorral”. Erről még a professzorral is volt egy beszélgetésünk, ő mindig azon a véleményen volt, hogy teljes mértékben megérti, ha haza szeretnék költözni, de azt javasolja, maradjak. Extra biztonságérzetet adott, ahogy kezelték az ügyemet, plusz a tény, hogy egy világszinten elismert szarkóma-központban, a londoni University College Hospital-ben fognak kezelni.

Október 4 volt a kitűzött dátum, így pár nap állt rendelkezésre egyeztetni a „dadákkal”. Szerencsés vagyok, hogy szerető, támogató család és barátok vesznek körül. Így hamar kialakult a menetrend. Első körben, a bátyám utazott át Németországból, majd a barátnőm jött, utána a szüleim, majd ismét a barátnőm és a legvégén pedig a barátaim. 

 

A diagnózis után szinte napi szinten jártam fel Canterburyből Londonba a különböző vizsgálatok és konzultációk miatt. Mellette még dolgozni is bejártam, szóval nem volt időm unatkozni. Egy pillanat alatt október 3 volt, az a bizonyos hétfői nap, mikor csak az utolsó simítások voltak már hátra. Ekkor ültették be a testembe a PICC-line kanült, egy 42 cm hosszú rugalmas katétert, melyet a felkaromnál vezettek be a vérrendszerbe és a vénán keresztül elért egészen a szívemig. Ennek a célja a terápia hatékonyságának a növelése, plusz megkíméli a beteget a fölösleges tűszúrásoktól. A bemeneteli pontot nagyon fontos tisztán tartani és hetente szükséges a kötés higiénikus cseréje. Nekem augusztus 7-én vették ki a PICC linet, vagyis 309 napot volt a testemben, bármi féle komplikáció nélkül.

Az október 4-ei kedd egy életre beégett a memóriámba. Tisztán emlékszem az első adag infúzióra, amit kezdésként lecsöpögött, majd az azt követő, első dózis kemóra, amit én azóta is, csak trutymónak hívok. Jó formán semmit nem éreztem soha a kemoterápiás készítményekből. Vagyis nem láttam különbséget egy sima sóoldat és maga a trutymó közt, ami az én esetemben 4 összetevős volt: vincristine, ifosfamide, doxorubicin és etoposide. Ezek egymás után, külön-külön kaptam meg a PICC-lineon keresztül. Minden csere előtt, pedig kaptam egy kisadag sóoldatot, ami átmosta a kanült, mielőtt az újabb adag drogot pumpálták volna belém. Amúgy, az egész folyamat, egy kis pumpa segítségével volt lebonyolítva.  

Egy érdekes procedúra előzte meg minden kemoterápiás drog zacskójának a cseréjét. 2 nővér jött oda hozzám, majd a nevem, a születési dátumom és a kórházi számom lekérdezésével bizonyosodtak meg róla, hogy beszámítható vagyok. Az idő múlásával teljes rutin alakult ki ebből, félálomban is hadartam nekik a kért adatokat, és azt a 8 számjegyet se fogom egy hamar elfejteni. Fórtiván szörthiszix nájtifór tventifór, avagy: 41369424.

Rengeteget aludtam a kezelések ideje alatt. Volt olyan, hogy megérkeztünk reggel 8-kor a kórterembe, elfoglaltam a kényelmes kis fotelemet és a kezdés után 5 perccel már aludtam is. Volt alkalom, hogy fel kellett rázzanak, annyira mélyen aludtam. A kezelőben töltött 9 órából én minimum hatot végig aludtam, unalmas társaság lehettem.

Amúgy meg kell, hogy említsem, a kórház és a kórterem hangulatát. Merőben eltért az átlagtól. Volt egy szimpatikus légkörre, mosolygó alkalmazottakkal, jópofa dizájn elemekkel, kellemes várótermekkel és persze szakképzett személyzettel. Az a kezelő, ahol én kaptam a trutymót, egy kb. 65 m² nagyságú szoba volt, ahol nem ágyakban feküdtek a betegek, hanem kényelmes elektromos fotelt kaptak, melyet millió fajta módon lehetett dönteni/állítani. Éjszakára nem kellett bent maradnom, hanem 150 méterre a kórháztól, volt egy 3 csillagos hotel, melyet speciel az onkológián kezelt betegek számára tartottak fenn, és ott volt szállásunk. Minden a páciensről és az ő kényelméről szólt.

Éjszakára, amolyan kötelező házifeladatként, mindig kaptam egy hátizsákot, benne egy kis pumpával és egy olyan oldattal, ami vesémet hívatott átmosni és felkészíteni a következő nap újabb adagjára. 

Kedd reggeltől, csütörtök délutánig tartott mindig egy kör. Ez alatt a 2 és fél nap alatt 33 liter trutymót pumpáltak be a testembe. Szóval a mély alvásaimat csak a gyakori mosdó-látogatás zavarta meg. És hiába nem éreztem semmilyen ízét-illatát a befecskendezett löttynek, a vizeletem már iszonyat büdös volt.

Sokszor leírtam és még sokszor le fogom, de szerencsés fickó vagyok. Soha egyetlen alkalommal se voltam rosszul a kemótól. Persze volt, hogy gyenge voltam vagy épp nem volt étvágyam a kezelés után, de ahhoz képest, hogy mások hogyan éltek meg egy-egy kúrát, én nagyon jól bírtam.

Minden alkalommal, mikor felutaztam az adott körre, konzultáltam az onkológusommal, majd találkoztam egy gyógyszerésszel, aki igyekezett összeállítani egy olyan pakkot, ami az esetleges rosszulléttől megóv. Legelső alkalommal, hűségesen beszedtem szinte mindent, főleg a hányinger csökkentő készítményeket, aztán rájöttem, a májamnak nincs szüksége még 5 kiló tablettára, így csak a szükséges immunrendszer erősítőt toltam magamba.

Amúgy, az egyik legnagyobb szenvedésem egy tabletta okozta. Még most, 2 és fél évvel, a kezelések után is beleborzongok, pusztán a nevét kimondva is. Beleégett az agyamba az íze és az illata. Mesna… Ezt az ifosfamide mellékhatása ellen kellett bevennem 30 perccel és 3 órával a kezelés lejárta után és a vese funkciót hívatott javítani.

Sokat kínlódtam a folyadék bevitellel is. Már az első alkalom után, a víznek egy nagyon erős fémes íze lett, mindig úgy éreztem, mintha egy pénzérme lenne a nyelvem alatt és úgy kellene innom. Így elkezdtem gyümölcslét fogyasztani, főleg almát és szőlőt. Kb. 5 hétbe telt, míg szerencsésen megundorodtam az almalétől, de sikerrel kivittem a gránátalma, körte és a narancs küldetést is. Decemberre már csak a szénsavas üdítőket tudtam meginni, így hatalmas siker élmény volt, mikor februárban újra jól esett a víz.

Az étrendem és étvágyam érdekesen alakult. Itthon, ha valaki elkezdi a kemoterápiát, kemény diétát kell betartania. Nekem egy hosszas konzultáció végén, egy dietetikus azt javasolta, hogy akkor és azt egyek, amit kívánok. Ez tudom, furcsán hangzik, de teljes mértékben őt igazolták a történések. Míg más betegek arra panaszkodtak, hogy napokig nem tudtak rendesen étkezni, én a kezelés után legkésőbb 6 órával már farkas éhes voltam. Volt rá példa, hogy hazaértem Londonból, teljesen szétcsúszva, kínkeservesen beszenvedtem az 5 darab Mesna tablettát és aludtam, mint a bunda. Majd az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy veszettül korog a gyomrom. Ilyenkor soha nem a diétás kaját kívántam. Volt, hogy egy tál almás pitét fogyasztottam el, ami 550 gramm tömény szénhidrát és cukor bomba volt, máskor löncs hús és zakuszka volt a menüben. De a kezeléssel töltött 2 és fél nap alatt, gyakran ettem KFC-t, vagy kínai kaját. Sokszor előfordult, hogy elindultam az üzletbe, úgyhogy még fogalmam se volt, mit kívánok, vagy mi az, amit megennék. Hosszú percekig bolyongtam a polcok között, míg végül valami fogamra valót kaptam, a friss péktermék mindig nyerő opció volt.

A kezelések ideje alatt, folyamatosan monitorizálták a vérképem. Figyelemmel kísérték az immunrendszerem állapotát is és azt, hogy hogyan reagál a szerveztem a hatóanyagokra. A 2 kezelés közti 18 nap is azzal telt el, hogy igyekeztem felturbózni a testem a következő körre, és hetente látogattam a közeli kórházat, ahol cserélték a PICC-line kötést.

Október 15-én, a szokásos hétvégi bevásárlásra autóztam Canterburybe, amikor a pirosnál arra lettem figyelmes, hogy egy szép nagy hajtincs maradt a kezemben, beindult a hajhullás. Tudtam, hogy egy ideig nem sokat fogok költeni fodrászra. 

Volt arra is példa, hogy a szokásos heti rutin vérvétel után, karanténban töltöttem 5 napot a kórházban, mert annyira alacsony volt a fehérvérsejtekben található neutrofil szám. A neutrofil normál értéke egy egészséges felnőttnél 1,7 – 8,0 G/l; nekem ez a szám kerek 0 volt akkor. A doktor szavaival élve, akkor engem egy egyszerű nátha is elvihetett volna.  

Sokszor gondolok vissza arra, hogy hogyan éltem meg mentálisan ezeket a mérföldköveket, mint az első kemó, az első kopaszodás, vagy az első alkalom, hogy vért kellett kapjak, mert padlón volt az immunrendszerem. És kacagok egy jót, hogy mindig volt egy poén, ami sec-perc alatt átlendített a buktatón. Mindig előttem van a főnővér arca, amikor megdicsérte a fodrászomat, utalva itt az onkológusomra. Vagy a Drakulás viccek, mikor vért kaptam. És sokat adott az is, hogy minden kezelést úgy kezeltem, hogy “na még eggyel kevesebb”. 

Nagyon sokat köszönhetek a családomnak, barátnőmnek és barátaimnak, hogy a kezelések során mindig ott volt valaki mellettem támaszként. Igyekeztem önállóan elvégezni a mindennapi teendőimet, de extra stabilitást adott a jelenlétük, a finom hazai konyha meg csak hab volt a tortán. A szűk családi és baráti körön kívül, pár munkatárs és a tulaj, akiknél laktam, tudott az egészről az elején. De így is napi szinten kaptam tőlük támogatást, bíztatást. Mai napig őrzöm az akkor kapott üdvözlő lapokat.

A 2 kezelés közti időszakot viszont egyedül töltöttem, és úgy érzem, szükséges is volt, hogy akkor ott megvívjam a magam kis lélekharcait. Biztosra állítom, hogy a hozzám közel álló személyeket jobban megviselte az egész betegségem híre, mint engem. De jó volt látni például, a szüleim mentális fejlődését, ahogy konstatálták, jó kezekben vagyok, és jól veszem az akadályokat. Ugyan ez elmondható a barátaimról is, akik még a kiutazáskor is azon töprengtek, hogyan kezeljék az egész szituációt, aztán kb. 2 perc kellett, hogy rájöjjenek, szembe-kacagom a sorsot és felvegyék a ritmust.

Hiszem azt, hogy jó lecke volt ez mindenkinek és nem csak én tanultam belőle. 

 

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzésem, örömmel várom a kérdésed, észrevételed. 

A következő részben, még kicsit boncolgatom a kemós élményeket, majd rákanyarodok a műtétre és az azt követő rehabilitációs részre. 

Hozzáadás a kedvencekhez